Egy valamire való szakmai bemutatkozó ilyenformán kezdődik: Már kiskoromban is arra vágytam, hogy tájépítész legyek. Négyévesen csak rotációs kapával voltam hajlandó a kisvakond-nadrágos kertész Barbie babámat tologatni és az óviban ontottam magamból a skiccpauszra vékony tussal rajzolt alkotásokat. Céljaim megvalósításában sokat segített, hogy az őseim generációkra visszamenőleg ennek a csodás szakmának hódoltak. Anyukám fűzfavesszővel (Salix sp.) a kezében kergetett az asztal körül, ha nem voltam hajlandó megenni a spenótot, és a sort folytathatnám a végtelenségig...
A valóság természetesen ennél sokkal prózaibb :-) 18 évesen, pályaválasztás előtt mint az osztálytársaim többsége én is elmentem a pályaválasztása tanácsadóba (naná, mivel igazolt lógásnak számított :-) ), bár 100%-ig biztosan tudtam, hogy csakis állatorvos leszek akárki akármit mond...
Ettől az sem tántoríthatott el, hogy történetesen nem bírom a vért, a boncolásokon rendszeresen rosszul lettem és az állatok halálán már akkor is kiborulok, ha csak a Bambit néztem a TV-ben.
Egy szó mint száz azon kaptam magam, hogy ott ülök egy szimpatikus pszichológus néni előtt és egy fát rajzolok. (Ez valami pszichológiai teszt amiből RENGETEG dolog kiderül az ember személyiségéről - ne kérdezzétek, hogy hogyan :-) )
A hölgy rögvest meg is állapította, hogy nagyon jól rajzolok (ami valljuk be kissé túlzás :-) ), nem való nekem az állatorvosi pálya (igen, ha valaki itt fennakadna mindezt a fából állapította meg - csak ismételni tudom, hogy ne kérdezzétek hogyan).
Rögvest felütötte a vaskos tanácsadó könyvet a Kertészeti Egyetemnél (akkor még az volt) és közölte, hogy szerinte a tájépítész szakra kéne jelentkeznem.
Éééén??? Tájépítész??? De hát én állatorvos leszek!!! És egyáltalán mit csinál egy tájépítész, ilyen szakma nem is létezik!
Vagy ha mégis akkor kábé annyira távol áll tőlem az ilyesmi, mint a kazánkovács mesterség.
És most ahogy az amerikai filmekben szokás, a kép kimerevedik, a zene felhangosodik és a következő képen ott vagyok én, amint talpig fekete-fehérben állok és 5 küzdelmes év után átveszem a tájépítész diplomámat.
Hát igen... a gondolat (stílszerűen :-) ) gyökeret vert, majd szép lassan szenvedéllyé formálódott és hivatássá érett.
Nem tudom hogyan, de az a pszichológus valamilyen úton - módon abból a szörnyű fában tényleg meglátott valamit, ami igaz volt...
